Sosem gondoltam volna, hogy egyszer feltöltöm bármelyik
irományomat a Wattpadra. Minden porcikámmal elleneztem, s nem fogok hazudni, a
valaha volt leggyűlöltebb helynek tartottam számon. És, hogy miért? Egyszerűen
rosszul voltam attól, hogy azok a történetek több megtekintést, több
olvasottságot, és több dicsérő szavakat kapnak, amelyek valójában felérnek egy
ötévesek által kreált förmedvénnyel, nulla kreativitással, és egy teljesen
kiszámítható, agyonerőszakolt alapsztorival megspékelve, mint az igényesen
megírt, kreatív társaik. Mert így van. Isten látja lelkem, hogy rengetegbe
beleolvastam, és tudjátok, mi a vicces? Ezek a sztorik mind benne voltak a
top10-es listába. Valamelyik a romantikusba, valamelyik a fantasy-ba. Szóval
nem, nem azokról a történetekről beszélek, amelyeket a semmiből kukáztam elő a
Wattpad legmélyéről. Ezeket rengetegen olvassák/olvasták, sokan már a
félmilliós összolvasottságot is túllépték.
Sosem akartam ide feltölteni a történetemet. Nem
éreztem méltónak ahhoz, hogy a nevem ott szerepeljen a „szerzők” között, s hogy
a történetem egy rosszabb besorolást kapjon, mint az, amelyik nem szól másról,
csak arról, hogy apuci hogyan dugja meg a nevelt kislánya minden egyes
testnyílását. Mert az milyen aww, de romi. A (Gond)terhes ennél többet ér. És
ezt mindenféle nagyképűség, vagy egoizmus nélkül mondom. Én is hibázom, biztos
vagyok benne, hogy a történetem nem hibátlan. Tudom, hogy nem az. De én már
attól többre tartom, ha csak arra gondolok, hogy milyen hosszú egy-egy fejezet,
vagy mennyire próbálok ügyelni arra, hogy mindent részletesen leírjak.
Akkor, mégis miért? A válasz egyszerű. Tedd a
kezed a szívedre, s valld be, hogy jól esik, ha elismerik azt, amit csinálsz.
Igaz? Persze, hogy igaz. Ez mindenkivel így van. Igazából csak úgy „miért ne”
alapon töltöttem fel a (Gond)terhest Wattpadra. Őszintén, nem is figyeltem a
kommenteket, a csillagozásokat, semmit sem. Aztán egyszer csak, kábé egy évvel
ezelőtt azon kaptam magam, hogy te jó isten, minden fejezet 1000 feletti
megtekintést kapott, az összolvasottság pedig ötvenezer. Minden fejezethez nem
egy, s nem két komment érkezett, az emberek követelték a folytatást. Hiába
írták le harmincszor, hogy folytassam, a harmincegyedik komment is ugyanez
volt. Míg blogspoton egyetlen egy sem érkezett.
Dühített. Dühített, hogy már többször nyitottam
meg a Wattpadot, mint a Blogger-t. Dühített, hogy még mindig az első helyen
állnak azok a történetek, amelyek kimerülnek a dugjunk-mégse-mégis-ben.
Dühített, hogy ezeket többen olvassák, mint a rendes blogokat. S dühös vagyok a
blogspotra is, hiszen miért nincs mobilos verzió belőle, hogy az emberek
könnyebben tudjanak olvasni?
Te, kedves bloggerina, ugyanabban a cipőben
jársz, mint én. Mondhatni, tökéletes bloggerina életem volt. Megvolt a szép
kinézet – mármint a blognak lol -, a gyönyörű fejléc, a rendezett modulok, a
tökéletesen megformált írói álnév, a gyakori posztok Facebookon. Mindegyik
fejezetemhez érkeztek kommentek, nem annyi, mint most Wattpadon, de nem is kevés.
Az, hogy ritkán raktam ki egy-egy részt, meglátszott a blogon. Már nem
kommentelnek. Nem pipálják ki, hogy várják a következő részt. Nem olvassák a
#teamMatt tagok.
Tudod, mi dühít még? Az, hogy Wattpadon is volt
egy egy éves kihagyásom. Mégsem adták fel az emberek. Kommenteltek, ha kellett,
minden áldott nap. Újabbnál újabb olvasók érkeztek. Fogalmam sincs, hogyan,
hiszen sosem hirdettem semmilyen felületen azt, hogy ez a történet elérhető
Wattpadon. Akkor mégis hogyan lehetséges ez? Hogyan találtak rá?
Tudom, most te is dühös vagy. Hiszen ez a
Wattpad! A hely, ahol még csak bekezdéseket sem lehet tenni, ha el akarsz
különíteni egy részt, akkor kénytelen vagy Entert nyomni. Még csak linket sem
lehet beilleszteni, mert nem tudnak rákattintani… Miféle hely ez? Bloggerinának
való? Nem. Nem való annak.
Mi, bloggerinák mindig segítünk egymásnak. Ez
amolyan íratlan szabály. Építő jellegű kritikát kértünk több oldaltól, akik
mindig segítettek abban, hogy hogyan fejlődjünk. Mindezt a nagy büdös semmiért
cserébe, hisz nem kaptak érte pénzt, csak egy virtuális köszönömöt, na meg a
reményt, hogy talán megfogadja xy a tanácsokat.
Próbálom pozitívan felfogni. Bár, rohadtul nem ez
jött le, nem igaz? Mégis, úgy vagyok vele, hogy legalább az én történetem egy
icipicivel, de tényleg csak egy kicsivel jobb, mint azok. Igen, AZOK. Amiket
régen viccből írtunk paródiablog néven. Na, a wattpadosok ugyanezt csinálják,
csak főállásban. És egyáltalán nem viccből.
(Mielőtt kiátkoznának a wattpadosok, hadd mondjam
el, hogy vannak egészen jó történetek. Lehetne még mit csiszolni rajtuk, s
nehezen lehet őket megtalálni, de vannak igényesebbek is. )
Tudod, ez olyan, mintha kapnál egy ótvar ronda
cicát. Hiányzik az egyik füle, sántít, ráadásul félig vak is. De téged szeretne
a legjobban, folyton dorombolna, s a nyomodban lenne, nem tudnál tőle
szabadulni. Jól esne, mert egyedülálló emberként jól esik valakinek a
társasága. Na, a Wattpad ugyanez. Minden porcikámmal utáltam. Most viszont az
ottani olvasók azok, akik ösztönöznek arra, hogy folytassam a történetemet.
Nélkülük már nem létezne Netty L. Nelson. (OK, nagyon cuki vagy, hogy most
magadban azt mondtad, hogy talán jobb is lenne...)
Valószínűleg ez a bejegyzés is tele van hibákkal,
de hajnali fél három lesz, álmos vagyok, mégis muszáj volt ezt kiadnom magamból.
Egyébként,
szia, Arany Alma! Rég találkoztunk. :)
