wattpadosok(k)

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer feltöltöm bármelyik irományomat a Wattpadra. Minden porcikámmal elleneztem, s nem fogok hazudni, a valaha volt leggyűlöltebb helynek tartottam számon. És, hogy miért? Egyszerűen rosszul voltam attól, hogy azok a történetek több megtekintést, több olvasottságot, és több dicsérő szavakat kapnak, amelyek valójában felérnek egy ötévesek által kreált förmedvénnyel, nulla kreativitással, és egy teljesen kiszámítható, agyonerőszakolt alapsztorival megspékelve, mint az igényesen megírt, kreatív társaik. Mert így van. Isten látja lelkem, hogy rengetegbe beleolvastam, és tudjátok, mi a vicces? Ezek a sztorik mind benne voltak a top10-es listába. Valamelyik a romantikusba, valamelyik a fantasy-ba. Szóval nem, nem azokról a történetekről beszélek, amelyeket a semmiből kukáztam elő a Wattpad legmélyéről. Ezeket rengetegen olvassák/olvasták, sokan már a félmilliós összolvasottságot is túllépték.

Sosem akartam ide feltölteni a történetemet. Nem éreztem méltónak ahhoz, hogy a nevem ott szerepeljen a „szerzők” között, s hogy a történetem egy rosszabb besorolást kapjon, mint az, amelyik nem szól másról, csak arról, hogy apuci hogyan dugja meg a nevelt kislánya minden egyes testnyílását. Mert az milyen aww, de romi. A (Gond)terhes ennél többet ér. És ezt mindenféle nagyképűség, vagy egoizmus nélkül mondom. Én is hibázom, biztos vagyok benne, hogy a történetem nem hibátlan. Tudom, hogy nem az. De én már attól többre tartom, ha csak arra gondolok, hogy milyen hosszú egy-egy fejezet, vagy mennyire próbálok ügyelni arra, hogy mindent részletesen leírjak.

Akkor, mégis miért? A válasz egyszerű. Tedd a kezed a szívedre, s valld be, hogy jól esik, ha elismerik azt, amit csinálsz. Igaz? Persze, hogy igaz. Ez mindenkivel így van. Igazából csak úgy „miért ne” alapon töltöttem fel a (Gond)terhest Wattpadra. Őszintén, nem is figyeltem a kommenteket, a csillagozásokat, semmit sem. Aztán egyszer csak, kábé egy évvel ezelőtt azon kaptam magam, hogy te jó isten, minden fejezet 1000 feletti megtekintést kapott, az összolvasottság pedig ötvenezer. Minden fejezethez nem egy, s nem két komment érkezett, az emberek követelték a folytatást. Hiába írták le harmincszor, hogy folytassam, a harmincegyedik komment is ugyanez volt. Míg blogspoton egyetlen egy sem érkezett.

Dühített. Dühített, hogy már többször nyitottam meg a Wattpadot, mint a Blogger-t. Dühített, hogy még mindig az első helyen állnak azok a történetek, amelyek kimerülnek a dugjunk-mégse-mégis-ben. Dühített, hogy ezeket többen olvassák, mint a rendes blogokat. S dühös vagyok a blogspotra is, hiszen miért nincs mobilos verzió belőle, hogy az emberek könnyebben tudjanak olvasni?

Te, kedves bloggerina, ugyanabban a cipőben jársz, mint én. Mondhatni, tökéletes bloggerina életem volt. Megvolt a szép kinézet – mármint a blognak lol -, a gyönyörű fejléc, a rendezett modulok, a tökéletesen megformált írói álnév, a gyakori posztok Facebookon. Mindegyik fejezetemhez érkeztek kommentek, nem annyi, mint most Wattpadon, de nem is kevés. Az, hogy ritkán raktam ki egy-egy részt, meglátszott a blogon. Már nem kommentelnek. Nem pipálják ki, hogy várják a következő részt. Nem olvassák a #teamMatt tagok.

Tudod, mi dühít még? Az, hogy Wattpadon is volt egy egy éves kihagyásom. Mégsem adták fel az emberek. Kommenteltek, ha kellett, minden áldott nap. Újabbnál újabb olvasók érkeztek. Fogalmam sincs, hogyan, hiszen sosem hirdettem semmilyen felületen azt, hogy ez a történet elérhető Wattpadon. Akkor mégis hogyan lehetséges ez? Hogyan találtak rá?

Tudom, most te is dühös vagy. Hiszen ez a Wattpad! A hely, ahol még csak bekezdéseket sem lehet tenni, ha el akarsz különíteni egy részt, akkor kénytelen vagy Entert nyomni. Még csak linket sem lehet beilleszteni, mert nem tudnak rákattintani… Miféle hely ez? Bloggerinának való? Nem. Nem való annak.

Mi, bloggerinák mindig segítünk egymásnak. Ez amolyan íratlan szabály. Építő jellegű kritikát kértünk több oldaltól, akik mindig segítettek abban, hogy hogyan fejlődjünk. Mindezt a nagy büdös semmiért cserébe, hisz nem kaptak érte pénzt, csak egy virtuális köszönömöt, na meg a reményt, hogy talán megfogadja xy a tanácsokat.

Próbálom pozitívan felfogni. Bár, rohadtul nem ez jött le, nem igaz? Mégis, úgy vagyok vele, hogy legalább az én történetem egy icipicivel, de tényleg csak egy kicsivel jobb, mint azok. Igen, AZOK. Amiket régen viccből írtunk paródiablog néven. Na, a wattpadosok ugyanezt csinálják, csak főállásban. És egyáltalán nem viccből.

(Mielőtt kiátkoznának a wattpadosok, hadd mondjam el, hogy vannak egészen jó történetek. Lehetne még mit csiszolni rajtuk, s nehezen lehet őket megtalálni, de vannak igényesebbek is. )

Tudod, ez olyan, mintha kapnál egy ótvar ronda cicát. Hiányzik az egyik füle, sántít, ráadásul félig vak is. De téged szeretne a legjobban, folyton dorombolna, s a nyomodban lenne, nem tudnál tőle szabadulni. Jól esne, mert egyedülálló emberként jól esik valakinek a társasága. Na, a Wattpad ugyanez. Minden porcikámmal utáltam. Most viszont az ottani olvasók azok, akik ösztönöznek arra, hogy folytassam a történetemet. Nélkülük már nem létezne Netty L. Nelson. (OK, nagyon cuki vagy, hogy most magadban azt mondtad, hogy talán jobb is lenne...)

Valószínűleg ez a bejegyzés is tele van hibákkal, de hajnali fél három lesz, álmos vagyok, mégis muszáj volt ezt kiadnom magamból. 

Egyébként, szia, Arany Alma! Rég találkoztunk.  :)